Kedves olvasóm!

Tudom, rég nem írtam, de mostanság valahogy mindenki tűkön űlt. Rettegnek a 12-es diákok, apróra húzzák össze magukat, hogy ne nagyon legyenek feltűnőek, pedig itt az alkalom, hogy megmutassák magukat. Megváltozott a pontrendszer, teljesen mások a felvételi körülmények, más lett az érettségi rendszer, mint anno pár éve. Én már sehogy nem tudom követni, hogy is megy ez most. A felvételi pontok a vizsgák eredményeitől számítanak százalékban, ami így talán még átláthatatlanabbá avanzsálja az egészet, hiszen 2 szintes maga az érettségi is. Jó, hogy itt nem vezették még be a főiskolai informatikai rendszert is, hogy úgy vedd fel vizsgáidat. Fognak még azzal is sz*pni az ifjú titánok nyáron, mikor nem fogadják meg a tanácsokat, hogy mindent minnél előbb vegyenek fel, mert elhappolják a tapasztaltabbak az érdekesebb órákat, illetve a jobb időpontokat.

Magyar, matematika, történelem, nyelv. Szép lista egy hétre. 4 nap, 4 nap öröm. És a jövő héten a választott tantárgy. Nem tudom, ki hogy van vele, én kíváncsi vagyok milyen feladatokat kapnak a nebulók eme jeles napon.

Az éjszaka azon gondolkodtam, milyen félember is vagyok én magam, hisz a logikai készségemen felűl vajmi kevés tantárgyban vagyok otthonos. Esz jószerint a magam edukáltság ellenes gondolkodásomnak köszönhető. Valahogy nem lelkesedem a lexikális oktatási irányok iránt. Végigkövettem Dorten tanulmányait, s anno az exemét is. Mi mindent tanultak, s mely keveset tudnak majd az életben ebből hasznosítani! 16 év tanulmány mögöttük, s ebből mily keveset alkalmaznak majd! Pedig egyikük iskolája sem éppen az utolsó! Bevallom, Tifa iskolája is tetszett nekem, de én biztos nem bírtam volna jól. Enjivel pont erről beszélgettünk... Vagy az más Saca volt? Szombat reggel elég lassan fogott az agyam, mert mindenem volt, csak dolgom nem. Tifa elballagott, s vele együtt az egész évfolyama. Sok fellelkesült, boldog arc, hogy ezt is túlélték, de mindenki tekintetében látszott a mostani héttől való rettegés. Mintha maguk dugnák kobakjukat a guillotine pengéje alá. Mi máshogy élnénk ezt meg? Nem félnénk a vizsgafeladatoktól? Vigyorogva mennénk be, s vajon ugyanaz a kaján mosoly lenne arcunkon kifele menet?

Elképeszt, milyen stresszt tud az ilyesmi alkotni! Rég nem volt már ilyenben részem. Talán túl magabiztos vagyok az életemben, hisz kevés olyan helyzetet tudok felsorolni, mikor ne találnám már fel magam valamilyen módon.

Minden esetre nagyon sok sikert kívánok a ma érettségiző társaságnak!

Az erő és az ész legyen veletek!

Áve!