Kedves olvasóm!

Akármilyen furcsa is, de most éppen a Dunaparton írok blogot. Feltehetnéd a kérdést, hogy miért, de elébe megyek a kérdésnek. Az oka eme csodálatos megoldásnak, hogy magyar módra a bal kéz soha nem tudja, mit csinál a jobb. Ez igaz a kormányzásunkra, igaz a befektetőkre, s igaz a tömegközlekedésre is. Igen, a lista jóval nagyobb, biztos vagyok benne, hogy nem egy ember ki tudná ezt a sort egészíteni. Ami pár perce esett meg velem konkrétan az az egyszerű tény, hogy Vác előtt lerobbant egy vonat. Az előttünk haladó, mert ugyebár mi más lehetne? Ennek folyamán laza 20 perces késéssel érkeztem meg Nagymarosra, s vágtam le egy apró kocogást a partra. Mondanom sem kell, hogy a rév már régesrég a túlparton pakolta kifele a delikvenseket, s visszaút csak bő 45 perc múlva lesz. Éljen! Egyszóval ráérek. Nyugodtan, békésen ücsörgök Nagymaroson egy itteni krimó teraszán élvezvén a csodálatos kilátást, egy üveg Eidelweiss-t és egy Royal vodkát. Tifa elkeseredett hangja, s tenni akarása, hogy valahogy mégis megoldjuk a dolgot nagyon csábító, de laptoppal a hátamon ziher hogy nem vetem magam a vízbe előadva egy olimpiai számot. Ennek van másodlagos oka is, nagy a sodrás. Nagyon köszönöm. Egyszóval a révesek nem tudták, hogy késik a vonat, s elindultak nagy bőszen. Meg tudom érteni őket valahol, de elég idegesítő, hogy ennyire nincs megoldva semmi ebben az országban.
Nem titok, hogy a tömegközlekedési cégek próbálnak összhangot találni egymás között, ez azonban nem mindig működik. Az éjszakai járatok össze vannak hangolva csatlakozás céljából, de sikerességi rátájuk hiába magas, mindig van, ki rosszul jár. C'est la vie mondják a fejesek. Iszonyatos számításokat igényel a lámpák összeigazgatása Budapesten, a tömegközlekedés összehangolása sem egy egyszerű feladat informatikai rendszerek ide vagy oda. Legkisebb közös többszörös, legnagyobb közös osztó... Huh... Mikor tanultuk ezeket? Mégis néha elég egyetlen apró homokszem a motorba, s olyan szinte omlik össze az egész, hogy csak leshetünk, mint Rozi a moziban vagy bárány az új kapura.
Visegrád. Gyönyörű. Tényleg nagyon szeretek itt lenni, de mint minden túristalátványosságnak, ennek is megvan a hátulütője. Emlékszem, mikor először jártam itt Tifánál, december volt. Számszerűleg december 5. Nem mondhatni, hogy összejöttünk, mert csak egy csodálatos délután, s estét töltöttünk együtt minden kötöttség nélkül. Szabadok voltunk mindketten, s vágytunk egy új kapcsolatra, de nem erőltettünk semmit. Meg kellett hódítanom a szívét. Ennek ez a rendje. A kilátást akkor is nagyon élveztem, s teljesen elrévedtem a távolban. Fenséges volt a hegyek látványa, még ha a magasságuk alapján talán csak a dombok közé lehet sorolni őket, akkor is. Micsoda egy nap volt, ejj! Most pedig itt ülök, a fák kizöldültek, a víz békésen mossa a partot, a sör tökéletes hőmérsékleten, s azt kell mondjam, megszoktam a látványt. Vajon szívesen élnék itt? Nem. Túl messze van mindentől, s rákényszerűlnék a kocsira. A lustaság újabb erővel csapna le rám. Inkább kihagyom... De a helyet hazavinném Monorra, persze túristák nélkül. Nagyon megnehezíti az itteni életet a jó idő beálltával érkező rengeteg léhűtő.
Mindez igaz egy kapcsolatra is? Tifával nyugodtan élünk. Egymással mégis egymás nélkül. Unalmas lenne? Lehet, hogy nem elég eseménydús, de én nem is vágyom akkora sürgés-forgásra. Köszönöm, nekem jó így. Hogy neki is? Nekem rávágná a választ, de vajon ez előkészített válasz vagy pedig valóban így gondolja? Ezt már csak ő tudhatja. Sokszor jut eszembe, talán nem is azt szeretné, amit én. Egyre többször találok erre utaló jeleket, de kész lenne lekötni magát egy férfi mellett? A válasz igen. Ezt érzem, látom rajta. Én lennék a megfelelő? Emócionális oldalam ilyenkor valahogy hallgat. Olyan buta szegény, hogy a Gizikét nem tudná megkülönböztetni a gőzekétől. Mit mond a racionális felem? Annyira rabul ejtett anno Teri néni szigorú matekja, hogy alaposan megtanultam nála egy nagyon fontos dolgot. Mindent ellenőrizz le, s kételkedj! Dönts meg minden elméletet! Vitázz, számolj, logikázz! Nem ő a hibás a személyiségem ilyen fajta torzulása végett, de tény, hogy közrejátszott.
Hova tart az életem, mit fogok kezdeni? Depis lennék? Nem hiszem! Optimistán tekintek előre! Az élettapasztalatom fiatal korom ellenére elég nagy, mégha ezzel mindenki így is érez. Sok-sok embert kenterbe vertem már, kik ezt állították magukról, de vajon ettől független nekem igazam van? Túl sokat képzelek magamról? Mégis dolgozik emóciós felem? Nem érdekel a válasz annyira, hiszen akármennyire is vagyok elégedett magammal, egy a fontos. Boldogan éljek, ne bánjak semmit! Köszönöm az embereknek, kik segítettek ilyenné fejlődni, köszönöm mindenkinek, kik kitartottak mellettem, s köszönöm azoknak is, kik elárultak, hazugok vagy csalók voltak! Akármin is mentem át - élet, halál, betegség, anyagi gondok, szívszakadás, stb - én én vagyok, s én is maradok! Hálás vagyok, s él bennem a szeretet, de bokánrúgom a bunkókat azért is! ;)

Áve!