Kedves mindenki, aki idetévedt!

Nagyon örülök, hogy kedvesem megengedte, hogy én is írhassak ide. Így nagyobb az esély, hogy nem csak az olvassa el eszmefuttatásom, akinek orra alá dörgölöm eme írás linkjét. Már régebb óta megvan a lehetőségem a kontárkodásra ám csak most csókolt homlokon az irodalom szépséges múzsája olyan erővel, hogy elegendő erőt érezzek magamban egy megfelelő színvonalú post írásához.

Nos hogy én mivel is szeretném tömni, kedves olvasó, a fejed? Tudod, a múltkor elmaradt egy német órám. Ez egy örömteli pillanat, mivel egyenesen utálom azokat a felesleges és mellesleg rettenetesen unalmas órákat (tekintve, hogy angolból szándékozom érettségizni). Legnagyobb meglepetésünkre az iskola egyik legkedveltebb magyar tanára jött be az óránkra: Nényei tanárúr. Mint minden helyettesítő tanár, ő is hozott magával elfoglaltságot, aminek ürügyén csendre lehet utasítani a zsibongó népséget. Nála speciel egy nagy kupac fogalmazás dolgozat volt. Ráadásul szerencsénkre Nényei kapható is a hülyeségekre, ígyhát míg ő olvasott, mi is olvasgathattuk az irományokat (míg egy elvetemült osztálytársam integrált a táblánál). A gyerkőcök feladata az volt a fogalmazás során, hogy csupán a környezeti tényezők felhasználásával írják le a hangulatukat. Most mondok egy példát: egy hazaútjukat írják le úgy, hogy magukról nem írnak, csakis és kizárólag a környezet segítségével írják le lelkük mélységeiben lejátszódó hatalmas viharokat. Ezt meg kellett csinálniuk jókedvűen is, és rosszkedvűen is. Hát mit ne mondjak, nem vagyok egy irodalom tanár, de volt egy-két igazán borzalmas írás köztük. Rengetegen félreértelmezték a feladatot, és pontosan az ellenkezőjét csinálták. Ám volt pár igazi gyöngyszem is a cirka irományok között. Mondd csak, te elgondolkodtál már azon, hogy te vajon meg tudnád-e csinálni? Mindenki mondja, hogy ha jól érzi magát az ember, akkor gyorsabban telik az idő, ha rosszul, akkor meg lassabban. Na de milyen nehéz ezt igazán szavakba önteni? Mikor az álmosságtól még a kis bárányfelhők is csak egy újabb kitöltendő papírfecnire hasonlít, vagy mikor az elfutó autókban nem az unalmas hétköznapokat, vagy a környezetet károsító gázokat, hanem színes, ugrándozó foltokat látsz, mert éppen most csókolt meg az a lány/fiú, aki után hónapok óta futsz. Figyelted már, hogy a Hold milyen gyönyörű tud lenni, mikor a szíved szárnyal egy jó hír mámorító emlékétől? Vajon használunk még ilyen kifejezéseket? Figyelünk még ilyen dolgokra? Vagy csak belefásultunk a mindennapok szürkeségébe, ahol a gyárkémény sárkánya is csak füstölög mérgében, az esti fények tündérkéi pedig lassan kihalnak a mesékből.

Nem szabad ezeket kihagynunk az életünkből, hiszen ez teszi érdekessé. Nem olyan unalmas így a hazajövetel a munkából/iskolából, és vidámabban is fekszik az ember, ha az ablakon nincs függöny, hanem élvezi, ahogy a Hold lágy fénye elringatja álomországba.

Nos lehetséges, hogy eléggé össze-vissza írtam, de remélem azért kibogózható. Lassan majd csiszolódik az írásmódom. Addig is köszönöm a türelmeteket, hogyha már eljutottatok idáig. Kívánom, hogy mindenki találja meg a maga ásító napocskáját, és a kergetőző bárányfelhőit.

Sayonara!