Kedves olvasóm!

Ma reggel úgy indult minden, ahogy kell! Kellemes idő miatt kissé lazábban öltözve indultam neki a mindenségnek világot látni. Bevallom, még meg is volt bennem a lelkesedés, hogy újra bent lehetek, dolgozhatok. Az első csapást a MÁV mérte rám reggeli szokásához híven, hisz tudom nagyon jól, a vonatoknak szokásuk késni, de kérem... Hogy kimaradjon egy járat, s az utána következő is 30 perces késéssel induljon, az már az én idegrendszeremnek is sok. Namármost ebből laza telefonálgatás lett, hogy igenis én most fogom magam és hazajövök. Ekkor már a természet húzta keresztbe a napomat. Vagyis a bélműködésem adta be az unalmas - hozzátenném, semmilyen romlott kaját nem ettem, csak mindent frissen - , s jött rám a hasmars. A gyomrom megindult, én meg utána. Szerintem a munkahelyemig nem bírtam volna ki. Délután valamelyest csökkent az intenzitás, de ettől független még mindig kicsit szkeptikus vagyok a pocakom további sorsa felől. No nem vitatom, rámférne már egy kis fogyás, de azért mégsem ilyen drasztikus módszerrel. El sem tudom képzelni, egyesek hogyan képesek lenyulni a torkukon példának okáért, hogy fogyjanak.

Szóval a napomat itthon töltöttem, egyedűl. Már el is felejtettem, milyen nyugtató tud lenni egy ilyen "semmittevős" nap. Igaz, az embernek mindig van dolga, ha otthon eszi a fene. A baj csak az, hogy erre nem voltam igazán felkészülve. Mondhatnám, hogy nem volt igazán semmi számottevő, s végiguntam a fejem a napon, de egy új játék kipróbálására legalább így alkalom nyílt. Mit ne mondjak, a Square Enix nevű cég hű marad a nevéhez. A játékai egytől-egyig kiemelkedőek. Egy csodás történetre ráfestenek egy művészi kivitelezésü grafikát, csodás zenékkel teszik még érdekesebbé a hangulatot fokozó regényt, de... De miért kell ennyit küzdeni minden egyes játékban? Valóban ez lenne a cél mindenhol, hogy öljünk? Valaki legyen oly szíves, s ölje ki belőlem a hasmarsot! Adok érte xy tapasztalati pontot meg egy alig használt zsepit és egy guriga budipapírost (ennyit spórolnék, ha segít valaki). Isteni az idő! Kész rémálom ilyenkor bezárva lenni, de engem meg az álmosság is kerget. Mi ez a lustaság, ZsiNor? Ennyire jó valóban kicsit egyedűl lenni, s pihenni, hogy elnyom az álom vagy csak nem alszom ki manapság magam? Fene se tudja. Jól érzem magam, jó a közérzetem, senki nem nyaggat, s ezt én sem teszem egyetlen ismerősömmel sem. Csiripelnek a madarak, s furcsamód inkább őket hallgatom, mintsem a gépem felől hallható csöndes durmogást, amint a processzorhűtőm ventillátora felszálláshoz készülődik, s gyenge 3-5 ezres fordulatszámmal próbálja a 63 fokos üzemi hőmérsékletet stabilizálni a 2 magos prockóm megkeseredett erején. Valahogy elfogyott az erő a gépemből, hisz a játékból megpróbáltam egy apró területet felvenni, de a végeredmény elég elkeserítő lett, hogy mit ne mondjak. Szaggat is, csúnyák is a színek, mintha a régi 256 színű képeket nézném. Ezt sem Valejo festette, az 100.

Mit várok a mai naptól? Felüdülést? Bah, szórakoztatást. Szeretem vígan szemlélni az előttem elterülő képet, legyen az a szomszédos erdő, a hülye kutyáim játéka vagy a monitoromon fellelkesedő pixelek reneszánsz tánca. Kár lenne elherdálnunk a napjainkat. Ha dolgozunk is, találjuk meg az örömünket alkotásainkban. Akármi is a tervünk, mosolyogva csináljuk azt! Verjük át a világot, hétfő van, mosolyogjunk!

Neked mi volt az avatarod az oviban? Tifám ezen nevetett jóízűt valamelyik nap, s Enjinél még mindig ez van kiírva. Remélem, vigyáz a kis GaZsi-jára (az új SideKickjét így nevezte el Gabi és ZsiNor után). Mosolyogj! Mienk a világ!

Áve!

U.I.: A tegnap este óta elég szépen indul a Motokos videónk nézettségi rátája, köszönöm mindenkinek!