Szösszenetek

Kedves olvasóm!

Mindenkinek vannak rossz napjai, mikor kicsit ingerültebb vagy gyorsabban nő a feszültség benne a kelleténél, s nem hajlandó a beletörődésbe. Hol helyezkedik a határ a szocializáció és az antiszociális viselkedés között? Annyian vagyunk, hogy kénytelenek vagyunk tömörülni a világon, s bármennyire is kedvesek vagyunk másokhoz, néha az idegeinkre tudnak menni az ismerősök, s az ismeretlenek is. Én kifejezetten szeretem, ha engem messze elkerülnek az ismeretlen emberek, vajmi kevés személyt tűrök meg magam körül létszámügyileg, ha meg saját társaságban vagyok, azt is jobban szeretem kicsit szeparálni, mintsem beültetni egy zsúfolt helyiségbe. Noh mind1, lássuk, miért is lett tele a hócipellőm ma.

Kezdjük a kora reggeli fél 4-es keléssel, ami minden vágyam minden éjszaka, pláne nem ébresztőre vagy kedvesen búgó hangjára történik, hanem egy torkomon akadt hajszál vagy por vagy akármi hatására. Isteni érzés, próbálja ki mindenki! Negyedórás köhögőroham közben a konyha felé támadva a mozgásom egy lassítottfelvételhez hasonlított egy "zs" kategóriás horrorfilmből, hisz kétrét görnyedve gyakoroltam a köhögés legősibb formáit, amit már a gyomorforgatás szintjére sikerűlt feltornásznom. A maradék másfél deci teát le is gördítettem 3 adagban, hisz két köhögés között örültem, hogy levegőt tudok venni, tény, hogy ez sem mindig sikerűlt. A forróvizes gargalizáció pár percel később a fürdőszobában már véglegesen megszabadított a gyötrelmemtől, s orientálódhattam vissza fekhelyem nem éppen túl konstans irányába. Mondanom sem kell, ma reggel Phoebe-t lealázó szinten tudtam énekelni a "Büdös macskát", a hangom olyan mély lett, h Vin Diesel szerintem térden állva könyöröghet nekem. Sajna a beszéd így kicsit nehezebbre sikerűlt, node annyi baj legyen, ma mindenkinek csak írok vagy elmutogatom, mit szeretnék. Szerintem a középső ujjammal sokat elérhetek, ha csak azt irányítom az ég felé, s ezt a jelet küldöm minden delikvens irányába.

A vágányzár miatt - újfent... csak idén a második a térségünk felé - megváltozott a menetrend, midőn az általam használt vonat korábban indul mintegy 14 perccel. Elvileg. Még egyszer nem sikerült neki tartani ezt. Hümm. Korábban induló vonat, s később érkezem Kőbányára, - ahol csak a mocsok és kosz uralkodik, - mint szoktam. Szeretem az ilyet. Pláne, hogy egy mögöttem ülő erősen agyilag zakkant csapat próbálta a telefonjából az általuk kedvelt technozenét kipréselni - természetesen a basszus teljes hiányával. Ekkor már gondolkodóba estem, hogy kiverem a kölkök kezéből a telefont, de milyen undorító dolog az, ha a nagyobb, erősebb ember elnyomja a kisebbet? Erőt vettem magamon, de utólagosan visszagondolva, nem tudom, miért. Egyszerűbb lett volna leordítani a hajukat, mint megtűrni ezt a fajta bunkóságot. Szu-szááá...

A metróhoz való séta közben készítettem elő bérletemet, hogy a kalauzokkal minél kevesebb időt kelljen eltöltenem, de az előttem haladó srác le se tojta őket. Simán elsétált mellettük, azok meg elkerekedett szemekkel figyelték a bunkóságot. Újra feltódult bennem a dühszint, miszerint ezek a senkik miatt kell nekem ennyit fizetnem a bérletre, a jegyekre. Kedvem lett volna segíteni a lépcsőn való haladásán. Bevallom, itt sem tudom, miért fogtam vissza magam, s miért nem olvastam be neki jó alaposan, ahogy tőlem az már megszokott.

Ha ennyi még nem lenne elég, felköszöntöttem telefonon Dorten barátomat a Népligetnél, aki miután elmeséltem neki a reggelem örömeit, s közöltem, "az élet sz*r", lereagálta, h "a grafikája viszont odab*sz", de ezt már nem bírtam, hisz az ég olyan csúnya volt, s a Népligetnél semmi szépet nem találtam, mit több, inkább undorít az egész (nem a belső fás része, hanem a csomópont speciel), gyorsan replikáltam: "az lehet, de olyan színhibás, fakó az egész, h csak na!". Ippon. Erre már nem lehet mit mondani. Buszra fel, búcsú, jó legyél kicsi öcsikém, áve! A busz 5 perccel indul a kiírt időponthoz képest, aminek speciále örültem, s annak is, hogy a megállóban kedvesen megvárta a kocogóm emberkéket, hogy velünk utazhassanak. Igenám, de a pilóta szerintem olyan diszleksziás, hogy az már fáj, mert hogy az órát nem ismeri, az egy dolog, de a sebességmérővel is voltak gondjai, mert valahogy a kilóméter-számlálót összetéveszthette ezzel, s meg lehetett róla győződve, hogy a többszázezres nagyságrendü szám mutatja a sebességünket méter per szekundumban, ugyanis a valós sebességünk a 30-at meg nem haladta. Sikerült a 23 perces utat 40-re növelni.

(ezen egyszerűen röhögnöm kellett)

Ezek után a munkahelyemen és a magánéletemben nagyon-nagyon békés napot kívánok magamnak, mert nagyon félek, egy kis szikra, s lángra lobbanok gigantikus feszítőerőt kivitelezve dinamikusan bővülő társadalmunk irányába, s leredukálva a "bunkó" és "szemét" jelzőkkel illetett kevésbé szeretett egyéneket, minek folytán akkora halmot gyűjtök belőlük, s a megmardt husukból, amivel végtelen tömegű testet hozok létre, s a Föld közepén megnyitok egy szép, nagy fekete lyukat.

Van egy mondás, miszerint mindig azokat bántjuk a legjobban, akiket szeretünk. Nincs gondom az olyan emberek bántásának eszméjével, kik hibásak valamiben, esetleg társadalomellenes cselekmények elkövetői, de nagyon féltem szeretteimet, s nem bocsátanám meg magamnak sem, ha nekik okoznék akármilyen formában is fájdalmat!

Áve!