Kedves olvasóm!
Itt a hétvége, végre nyugodtan kettesben tölthetem a kedvesemmel. A tegnap esti sushivacsoránk tökéletes volt. Az Akita adag kettőnknek bőségesen elég volt. Finom, friss hal- és zöldségdarabok csúsztak le a torkunkon. Odabent a pocakban berendeztünk egy egész kis aquáriumot! Makik, nigirik fogytak a tálcáról szójaszósszal és wasabival. Boldog összebújás este, s ugyanúgy ölelkezve ébredni ma reggel. A fene se akart megmozdulni ma, de mégis erőt vettünk magunkon, s egy laza omlette du fromage reggeli után bevetettük magunkat a városba. Ami kellett, mindent megszereztünk. :D Vettünk Tifának egy új mangát, magunknak gyertyákat, édesanyjáéknak meg meglepetésként egy képkeretet, amibe csináltattunk egy Ferbálos papírképet, ahogy ott állnak együtt. Ezt a DVD-vel, amit csináltam kapják meg holnap. Szerintünk kedves ajándék lesz. Ne áruljátok el nekik, jó?!
Annyira gyorsan telik az idő, s úgy voltunk vele, ebéd után kicsit leülünk játszani a gépekkel. Tifa Spore-ozott, míg én egyáltalán nem tudtam eldönteni, mit toljak.
Nimlot, az End Waron gondolkodtam, de még mindig nem tudtam dűlőre jutni vele. Félek, az megenné a gépem.
Szóval eldőltünk kicsit pihenni. Szerintem 5 perc alatt mindketten elaludtunk, annak rendje és módja szerint. Párocskám még mindig alszik, míg én már letoltam a két uncsiöcsinek a haját (Prae, csak a te kedvedért hívtam így őket. :P). Most itt ülök, formázgatom a blogom, s minden billentyűütésnél hátrakapom a fejem, h nem vagyok e túlontúl hangos, s keltem fel az alvó oroszlánt. :D
Hogy repülhet így az idő? Majd 24 órája együtt vagyunk, s ez azt jelenti, h a búcsú ideje is egyre jobban közeleg. Egyáltalán nem érezzük úgy, h összecuccolva gond lenne együtt. Valahogy egyre türelmetlenebb vagyok ezzel a kérdéssel, pedig alig 2 és fél hónapja járunk. Nem tűnik soknak? Nem is az. Még további 2 és fél, s jön az érettségije, utána valahogy tálalni kéne a szüleinek. Pfff... Nah, az azért nem lesz egyszerű eset, pedig semmi gond nincs velük. Értelmesek mindketten, normális, konszolidált szülők. Próbálok néha belegondolni, milyen lenne, ha lenne egy lányom... Valszeg egy pasi sem lenne elég jó hozzá. Kész vicc! 3 éve dolgozom együtt Scoonerrel, azóta ovinak vége, s iskola van a kis törpéjének. Múltkor nem túl boldogan kijelentette, h örül, ha még 5 éve van, míg a pasik el nem kezdik hajtani. Vajon hogy éli ezt meg egy apa? Mikor alakult ki bennem ennyire a család utáni vágy, mióta vágyom gyerekre? Miért nem félek a kötöttségtől? Miért érzem úgy, egy ember mellett kibírnám a hátralevő életem végéig? Ugye nem fog ez már változni? Szeretem így az életem!
Áve!
Utolsó kommentek